Ez az oldal cookie-kat (sütiket) használ azért, hogy weboldalunk böngészése során a lehető legjobb élményt tudjuk biztosítani. A honlapunkon történő további böngészéssel hozzájárul a cookie-k használatához. Részletek »
1. fejezet: Szabadon
Alexander
Türelmetlenül doboltam ujjammal a dosszién. Máris utál-tam ezt az egészet, nem nekem való a sok papírmunka.
– Mennyi van még hátra? – kérdeztem Jacobot. A bará-tom az íróasztal túloldalán ült, épp egy másik mappát tanul-mányozott.
A kezemben lévőt átcsúsztattam elé. Jacob felnézett rám, és elmosolyodott. Fene jóképű volt a gondosan felnyírt frizu-rájával és a szemüveggel az orrán, ami meglehetősen intellek-tuálissá tette megjelenését.
– Tudtam, hogy egy órát sem fogsz kibírni, Alex – ingatta a fejét.
– Én nem vagyok olyan aktakukac, mint te – vágtam egy „hagyj már békén” grimaszt.
Jacob hátradőlt, és a karját összefonta maga előtt.
– Apád rád hagyott mindent. Ha jól szeretnéd csinálni, át kell néznünk az összes iratot. Hogy akarod átvenni, ha azt sem tudod, mid van?
Ő a legjobb barátom, és most már az ügyvédem is. Apá-mat három hete temettük el, így időszerűnek tartottuk, hogy munkához lássunk. Számos ingatlant és üzletet örököltem, de nagy részükről gyakorlatilag semmit sem tudtam. Egy évvel ezelőtt, miután befejeztem az egyetemet, rögtön beálltam apám mellé dolgozni. Az egyik kisebb kaszinó vezetését bízta rám,
amit ugyan szerettem, és elvileg jól is csináltam, de ezenkívül semmi másba nem folytam bele, így most azért ültünk itt Ja-cobbal, hogy kiokosítsuk magunkat.
– Rád hagyom. – Felálltam. – Addig én megyek, intézem a vacsorát. – Elindultam, majd visszanéztem rá. – Itt alszol?
– Ezek szerint késő éjszakáig akarsz dolgoztatni – neve-tett fel könnyedén, majd ő is felállt, hogy töltsön magának egy italt.
– Ha leiszod magad, akkor nem – tréfálkoztam. – Tölts nekem is!
Jacob a bejárat melletti kisasztalon sorakozó italokhoz sé-tált. Fülemmel a telefonomon, a saját éttermünkből rendel-tem, közben a barátomat figyeltem. Jacob hanyag mozdulat-tal félig töltötte a poharainkat, ruganyos léptekkel odahozta nekem, és felém nyújtotta.
– Mit akarsz a házzal? – kérdezte, és leült a kanapéra.
Nekidőltem az egyik komódnak, és megemeltem felé a poharat.
– Megtartom.
Mindketten elgondolkodva kortyoltunk bele az italunk-ba.
– Nem túl nagy neked? – Meglazította a nyakkendőjét.
Amikor Jacob dolgozott, mindig elegánsan öltözött, más esetben ő is laza szerelésekben járt, mint a legtöbb huszon-éves.
– Lehet, de szeretem. Egyébként sem nekem kell takaríta-ni – vontam meg a vállam.
Apámmal egy kisebb villában éltünk, és most, hogy ő nincs, sem állt szándékomban elköltözni innen, hisz minden megvan benne, amire csak szükségem lehet. Az emeleti öt szoba mellett akadt még egy kisebb konditerem, kártyaszoba, szép kert, medence, és persze mindegyik pazarul berendezve. Igaz, fenntartani meglehetősen költséges, de eleget örököltem ahhoz, hogy ne fájjon a fejem emiatt.
Jacob megeresztett felém egy lehengerlő mosolyt.
– Ahogy gondolod. Bár sejtem, hogy nem sokszor fogsz itt egyedül tartózkodni.
– Most már enyém a világ – kacsintottam rá.
– Csak ésszel! – Kiürítette a poharát, visszament az asz-talhoz, és tenyerét egy újabb kupacra fektette. – Ezeket még átnézem, te pedig addig azt csinálsz, amit akarsz. Majd szólj, ha megjött a vacsora.
– Kösz, haver! – vigyorogtam, és máris kiviharzottam a helyiségből, mielőtt újra befogott volna olvasgatni.
Leültem a nappaliban, bekapcsoltam a tévét, és a telefo-nomat bújtam, hogy szerezzek valakit éjszakára. Unottan görgettem a neveket, majd ledobtam magam mellé a készülé-ket. Túl régen beszéltem már mindenkivel, aki szóba jöhetett volna. Egy srácra vágytam, hisz ezer éve nem volt…
Hatalmas, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem. Most már újra élhettem. Senki sem maradt, aki gátat szabha-tott volna nekem. Nem kellett megjátszanom, hogy a nőket szeretem. Oké, nem állítom, hogy a nők taszítottak, de alapjá-raton mindig is a fiúk vonzottak. Apám hallani sem akart a „ferde" hajlamaimról, így kényszerből lányokkal találkozgat-tam. Ezek a randik annyiból álltak, hogy néha hazahoztam egy-egy nőneműt, így apám megnyugodhatott.
Nem állítom, hogy hatalmas kényszer lett volna ez az egész, azonban nem tagadhattam meg önmagamat. Jacob lett a segítségem abban, hogy ne zakkanjak meg teljesen. Az ő lakásán ejtettem meg a fiúkkal való találkáimat. A barátom mindig falazott nekem.
Mivel nem vágytam semmi tartósra, ez a helyzet eléggé kényelmesnek bizonyult. Apámmal is jó maradt a viszonyom, és nem kellett magamtól megtagadni semmit, habár nem vit-tem túlzásba ezeket az alkalmakat.
Kizárólag amiatt nem lázadtam az elvárásokkal szem-ben, mert nekem már csak ő maradt, senki más. Anya még tizenkét éves koromban meghalt, a nagyszüleim sem éltek, így számomra apám jelentette az egyedüli családot. Termé-szetes, hogy a kedvére tettem. Hiányzott, az az igazság. Meg-lehetősen üresnek tűnt a ház nélküle.
A csengő hangja zavart meg az elmélkedésemben. A be-járathoz sétáltam, megnyomtam a kapunyitó gombot, és ki-mentem a lépcsőre. Megvártam, amíg begurul az udvarra az éttermünk logójával ellátott autó. Egy fiatal srác szállt ki belő-le, felém intett, kivette a csomagtartóból a két tasakot, majd odahozta hozzám.
– Helló! Meghoztam a vacsorát.
Kihúztam a kezemet a zsebemből, és átvettem tőle. A srác kedvesen mosolygott rám. Olyan tizenkilenc-húsz év kö-rüli lehetett, egész helyesnek volt mondható.
– Esetleg nem te vagy hozzá a desszert? – Egy féloldalas mosolyt eresztettem meg felé.
A fiú elpirult, de nem különösebben jött zavarba.
– Éppenséggel lehetnék, de még dolgoznom kell – felelte, ám nem indult el, hanem várakozóan nézett fel rám.
Kimondottan tetszett, amit a barna szemeiben láttam.
– Hány óráig? – kérdeztem vissza.
– Kilencig.
– Akkor lassan eszek. Most már tudod, hová kell jönnöd, ha teljessé akarod tenni a menüt. – Leléptem hozzá a lépcsőn, a szabad kezemmel elkaptam a derekát, és lesmároltam.
Nem tartott sokáig, csak biztosra akartam menni, hogy érti, komolyan beszéltem.
– Khm, oké. Itt leszek – lihegte, miután elengedtem.
– Igyekezz! – Jókedvűen engedtem útjára.
Megvártam, amíg kihajt, majd visszazártam a kaput, és vidáman pakoltam ki az ételt a konyhában. Szóltam Jacob-nak, és pár perc múlva már az étkezőben, egymással szem-ben ülve fogyasztottuk el a vacsoránkat, egy-egy pohár bor társaságában.
– Jól haladtál? – kérdeztem, mert azért csak érdekelt, mi-re jutott.
– Persze. Van egy csomó ingatlanod, amik ki vannak ad-va bérbe, így azokkal nem lesz semmi problémád – mondta két falat között. – Tudtad, hogy van egy melegbárod is? Pon-tosabban csak az ingatlan a tiéd, de más üzemelteti.
Meglepetten néztem rá. Ez aztán tényleg váratlanul ért, mert apámból nem néztem volna ki, hogy ilyesmit engedélyez az ingatlanában. Nagyjából ismertem ezeket a helyeket a vá-rosban, de egyikbe sem jártam, vagy csak elvétve, nehogy az öreg fülébe jusson, vagy nyilvános helyen elcsábuljak. Erre most kiderül, hogy ugyan közvetve, de nekünk is van egy.
– Hm, akkor holnap este elugorhatnánk megnézni, mi a helyzet arrafelé – csaptam le a lehetőségre.
– Mindjárt gondoltam – morogta Jacob.
– Neked sem ártana beújítani – vonogattam a szemöldö-köm.
Ő csak a fejét rázta.
– Nem fogsz rábeszélni semmi olyanra.
– Ugyan már! Egyszer már kipróbáltad, és azt mondtad, nem volt olyan rossz.
– Az már rég volt. Azóta más szelek fújnak. – Kiürítette a poharát, majd újratöltötte.
Úgy három évvel ezelőtt egy házibuliban múlattuk az időt. A csajok és a pasik már akkor is eléggé buktak a kigyúrt, jóképű Jacobra. A buli vége felé alig néhányan maradtunk a lakásban, és az egyik szépfiú rászállt a barátomra. Eléggé el-áztunk mindketten, és az egyszer élünk dumámmal rávettem Jacobot, hogy próbálja ki. Nem sokat kellett győzködnöm. Va-lójában soha nem taszította a dolog, de józanul kétlem, hogy rászánta volna magát arra, hogy lefeküdjön egy fiúval.
Másnap reggel megtudtam, hogy egy egész jó éjszakát töltöttek el, de Jacob mégis megfutamodott, mert utána nem volt hajlandó találkozni a sráccal. Helyette újra lányokat sze-dett fel. Néhányszor próbáltam vele beszélni a dologról, ugyanis folyamatosan azt éreztem, hogy Jacob elfojtja a vá-gyait, ám mindig kitérő választ adott, ezért nem erőltettem a dolgot. Nagyfiú, el tudja dönteni, mit akar.
– Nos, én sem tétlenkedtem. Kilenc után kapom a desz-szertet – árultam el neki.
Jacob újra rám emelte a tekintetét, arca felderült. Jól is-mert már.
– Kit szedtél össze ennyi idő alatt?
– Az ételfutárt – vigyorodtam el büszkén. – Helyes kö-lyök, és nem tűnt tapasztalatlannak.
Jacob csak a szemét forgatta.
– Hihetetlen vagy. Egyszer a farkad miatt kerülsz bajba – dorgált meg finoman.
– Majd a legtávolabbi szobát kapod, hogy ne zavarjunk, de ha van kedved, beszállhatsz te is – incselkedtem vele.
– Te mindenáron meleggé akarsz tenni engem – kacagott, majd inkább felállt, és kivitte a tányérját a konyhába, ezzel kerülve a kínos témát.
– Már az vagy, csak még te sem ismered be – kiabáltam utána.
Elképzeltem, milyen pofát vághat most. Egy mosollyal az arcomon forgattam a poharam a kezemben, és vártam, hogy visszajöjjön, de Jacob szándékosan húzta az időt valamivel, hátha mégis ejtem a témát. Megittam a bort, és utánamentem. Jacob a konyhapultnak támaszkodva meredt maga elé, és közben iszogatott.
– Oké, akkor hívj el egy csajt, ha az jobban tetszik. – Megveregettem a vállát, és betettem a tányérom a mosogató-ba.
– Van, aki kibír egy éjszakát szex nélkül – vágott vissza.
– Igen? Ki az? Bemutathatnál neki.
– Baszd meg, Alexander! – A telefonja után nyúlt, és a füléhez emelte. – De csak azért, mert úgysem hagynál békén.
Játékosan belebokszoltam a hasába, és otthagytam, hadd egyeztesse le valamelyik csajjal az éjszakáját. Az órámra néz-tem. Nyolc is elmúlt, úgyhogy lassan készülődnöm kellett. A nappaliban megvártam Jacobot.
– Na? – kérdeztem, amikor vidám képpel bevonult hoz-zám.
Jacob ledobta magát a fotelbe.
– Jess eljön.
– Az a Jess? – emeltem meg a szemöldököm.
– Igen, az a Jess – bólintott vigyorogva, és izgatottan be-letúrt a világosbarna, rövid hajába.
– És a férje mit szól hozzá?
– Elutazott – vonta meg Jacob a vállát.
– Szóval most már feleségekre hajtasz? – Hozzávágtam az egyik párnát, ő meg elkapta.
– Lószart! Viszont ezt a nőt nem lehetett kihagyni.
Jess apám barátjának a felesége. Úgy jó harminc évvel fi-atalabb a férjénél, és igazi bombázó.
– Ha jól sejtem, nem ez lesz az első alkalom. Nem szép dolog, hogy titkolóztál előttem, ügyvédkém – játszottam meg egy kis sértődést.
– Még csak egyszer történt meg. Lefoglalt a temetés, azért nem említettem eddig – magyarázkodott, holott szükségtelen volt. Nem tartozott nekem beszámolóval, kikkel szokott ágy-ba bújni.
– Azért remélem, közölted vele, hogy én is itt leszek, ne-hogy zavarba jöjjön.
– Szerintem te annyira elfoglalt leszel, észre sem fogod venni, hogy itt járt. Mellesleg Jess nem az a zavarba jövős faj-ta.
– Én is abban bízok, hogy tényleg elfoglalt leszek. – Fel-emelkedtem. – Megyek zuhanyozni. A gardróbban szolgáld ki magad, ha szükséged van váltóruhára.
Felröppentem az emeletre, a fürdőben ledobáltam a ru-háim, a hajam kontyba kötöttem, és beálltam a zuhany alá. A vigyor nem akart eltűnni az arcomról. Ez az első alkalom, hogy fiút hívtam ide. Szabadon, titkok nélkül. A tény annyira feldobott, na meg az a néhány pohár ital, hogy énekelgetni kezdtem a vízsugár alatt. Aztán eszembe jutott a melegbár, amit Jacob említett. Holnap este mindenképpen el kell men-nem, és ezentúl bármikor megtehetem.
Miután elkészültem, az öltözködéssel nem igazán akar-tam vacakolni, hiszen úgyis hamarosan lekerül rólam min-den. Csak egy bokszert húztam magamra, majd lementem. Jacob is készülődhetett, mert nem találtam lent. Öntöttem még egy italt, és ledobtam magam a tévé elé. Még meg sem ittam, amikor megszólalt a csengő. Az órára néztem. Kilenc múlt tíz perccel. Örömmel nyugtáztam, hogy a kis futár na-gyon igyekezett hozzám.
– Ó! – nyögte a fiú, amikor ajtót nyitottam neki egy szál alsónadrágban.
– Máris jól indítasz ezzel a csücsörítéssel – viccelődtem, mire most tényleg zavarba jött. – Na, gyere, ne ácsorogj itt – invitáltam beljebb.
Eszemben sem volt túl sok udvariaskodással húzni az időt, és itallal sem kínáltam. Nem azért jött, és ezt ő is ponto-san tudta. Ledobta a cipőjét, kézen fogtam, és már vittem is az emeletre.
– Balra van a fürdő – intettem neki, miután beértünk a szobámba.
– Zuhanyoztam a munkahelyen. – Utánam nyúlt, és megállított.
– No fene! – mosolyodtam el.
Szerettem, ha valaki tudta, mi a dolga. Ez a srác pedig nem teketóriázott.
– Tom vagyok. Gondoltam, nem árt, ha tudod a nevem – somolygott, és azonnal a számra tapadt.
**************************************************
2. fejezet: Harmónia
Benjamin
A telefonom megállás nélkül berregett az éjjeliszekré-nyen. Hiába húztam fejemre a párnát, akkor is hallottam. Mérgesen nyúltam érte, és félig csukott szemmel realizáltam, hogy Robin keres.
– Ha nem valami sürgős, esküszöm, kiheréllek – szóltam bele kómás, rekedt hangon.
– Akkor nem megyek el hozzád – érkezett a duzzogós válasz a túloldalról.
– Megbeszéltük, hogy legalább tizenegyig hagysz aludni – morogtam, és próbáltam kinyitni a szememet.
– Már két óra van, Benjamin. Most végeztem, és gondol-tam, felugrok, de hallom, nem alkalmas.
Hirtelen emelkedtem ülő helyzetbe.
– Mi?
Nem szoktam ilyen sokáig aludni. Legkésőbb délben mindig talpon vagyok.
– Ezek szerint nagyon elfáradhattál, édes. Nos, mi le-gyen? – kérdezte Robin már kedvesebben.
Kitoltam magam az ágy szélére, és nyújtóztam egyet.
– Oké, várlak. Addig összedobok valamit, gondolom, te sem ebédeltél még. – Felálltam, és a fürdő felé vettem az irányt.
– Nem, de ne fáradj vele, viszek kaját. Egy órán belül ott vagyok. – Kinyomta, én pedig letettem a készüléket a mosdó-ra.
Mióta a Neon Moon nevű bárt üzemeltettem, gyakorlati-lag a délelőttök megszűntek számomra. Minden nap hajnali öt körül estem haza, és csak bedőltem az ágyba. Kizárólag olyankor ébredtem fel a korai órákban, ha valamit el kellett intéznem. Nem túl kellemes, de megérte, és végtére is, szeret-tem csinálni.
Miután felfrissítettem magam, főztem egy kávét, közben megnéztem az üzeneteimet. Robintól érkezett az egyik. Bizto-san nem akart felébreszteni, és mivel nem válaszoltam, felhí-vott. Néhány értesítést kaptam a banktól és a szállítóktól, il-letve Martin is írt, hogy ma este jön fellépni.
A kávéval a kezemben kimentem az erkélyre, és rágyúj-tottam. Imádtam ezek kombinációját. Egy jó kávé, jó cigi és kellemes, napos idő. Ha minden igaz, akkor még ehhez jön a jó kaja, valamint egy jó szex is, amint Robin ideér.
Három hónapja jártunk. Robin egyik este megjelent a bárban, soha azelőtt nem láttam ott. Azonnal szemet szúrt a feltűnő szépsége. Szőke, egyenes félhosszú haj, csillogó szürke szemek, pisze orr és hihetetlen bájos arc. Én szolgáltam ki, ám amikor rám mosolygott, rögtön tudtam, hogy meg kell hódí-tanom.
Miután szóba elegyedtünk, rajtam kívül már nem is fog-lalkozott senki mással. Megtudtam, hogy húsz éves, egyete-mista, és valóban először járt a Neonban. Ismerkedni jött, így meglehetősen sikeresen zárult az este mindkettőnk számára. Nem zavarta a hat év korkülönbség, és túlságosan az sem, hogy az éjszakában dolgozom.
Attól az estétől kezdve mindennap találkoztunk, és ma-gától kialakult egy kapcsolat közöttünk. Egyikünk se ment el mással, és jól elvoltunk így. Soha nem mondtuk ki a bűvös szót, de talán Robin többet érzett puszta szimpátiánál. Én egyszerű okok miatt nem tettem, hisz nem tudtam, szerelmes vagyok-e, ő pedig lehetséges, hogy szükségtelennek tartotta, mert szavak nélkül is kimutatta az érzéseit. Törődött velem, figyelt rám és kedves volt, én pedig igyekeztem mindezt meghálálni neki.
– Hahó, megjöttem! – hallottam a hangját az előszoba fe-lől.
Robinnak adtam kulcsot a lakásomhoz, de soha nem állí-tott be hozzám bejelentés nélkül. Persze, előfordult, hogy már akkor csörgetett, amikor a ház előtt állt, de mindig ideszólt előtte.
– Helló! Hogyhogy ilyen korán végeztél? – Odaléptem hozzá még mindig a bögrével a kezemben, és egy puszit nyomtam a szájára.
– Elmaradt az utolsó előadás. – Kuncogva beletúrt a ha-jamba. – Kócos vagy.
– A fésülködés kimaradt. – Elvettem tőle a táskát, és be-vittem a konyhába.
Robin lerúgta a cipőjét, és követett. Miután letettem a csomagot a pultra, azonnal átkarolta a nyakam.
– Nekem így is tetszel – hízelgett.
– Téged nem tudlak túlszárnyalni. Gyönyörű vagy. – A füle mögé simítottam a selymes haját, és kezem a derekára csúsztattam.
Egy pillanatig csak néztük egymást, majd lágyan meg-csókoltam. Robin belesimult az ölelésembe, és halkan felnyö-gött, mikor gyengéden megharaptam az alsó ajkát.
– A kaja várhat még. – Az ölembe kaptam, és a hálóig hátráltam vele.
Robinnal szeretkezni csodálatos élmény, mert mindig olyan érzéki, odaadó és figyelmes tud lenni. Szelíd. Talán ez a legjobb szó rá. Ugyanakkor gyakran hiányoltam belőle a szenvedélyt és a spontaneitást. Mindig kényesen figyelt arra, hogy a megfelelő helyen és időben legyünk együtt, soha nem támadott le csak úgy, a legváratlanabb helyzetekben. Én pe-dig hiába próbálkoztam például a klubban vagy a kocsiban, ő minden esetben azzal hárított, hogy meglátnak, esetleg ránk nyitnak, és neki úgy nem megy.
Beletörődtem, hiszen Robin még így is kiemelkedően jobbnak bizonyult az összes korábbi kapcsolatomnál. Azt hi-szem, tökéletes nő lett volna belőle, ha annak születik, és va-lószínűleg a legjobb férj és apa lesz, ha eljön az ideje.
A zuhanyzóban álltunk, és a szivaccsal mostam a hátát. Robin az első fiúm, aki nem nőtt magasabbra nálam, ami nagy szó, mert sajnos az én százhetvenkét centimet a legtöbb srác túlszárnyalta. Még a haverjaim is lekicsimeztek néha, pedig Martin csak egy, Zeph meg két centivel magasabb ná-lam.
– Mit terveztél mára? – kérdeztem miközben Robin hibát-lan, hófehér bőrét simogattam.
– Tanulhatok itt, ha nem zavarok. – Felém fordult, és át-vette tőlem a szivacsot.
Reggel már zuhanyoztam, de hagytam, hogy újra meg-mosdasson, hisz tudtam, szereti csinálni.
– Nem zavarsz. Mikor lesznek a vizsgáid?
– Jövő hét szerdán kezdődnek. Nem ígérem, hogy addig sokat látsz, mert rengeteg magolni valóm van.
Finom puszit adott a vállamra, majd kilépett a fülkéből, és felém nyújtotta a törölközőt.
– Ez sajnálatos, de megértelek. Azért néha benézhetnél a klubba, hogy lazíts kicsit.
Meztelenül mentünk a hálóba, mivel a ruháinkat ott do-báltuk szét. Magamra húztam az alsómat, majd a szürke tré-ningnadrágot és egy fehér pólót. Robin is visszavette a far-merját.
– A hétvégén talán elnézek, de nem sok értelme van, hisz mindig dolgozol – morgott.
– Attól még én örülök, ha láthatlak. – Puszit adtam a szá-jára, és kimentünk enni.
Robin olasz kaját hozott, ami már egészen langyosra hűlt, ezért bedobtam a mikróba.
– Amúgy minden rendben? Húzós éjszaka volt, hogy ilyen sokáig aludtál? – érdeklődött terítés közben.
– Nem mondanám. A forgalom piszok jó, de nem dol-goztuk halálra magunkat. Ma este biztosan többen lesznek, mert Martin is fellép.
– Ó, Benjamin, mondhattad volna hamarabb! Tudod, hogy szeretem a zenéit – háborgott Robin.
– Csak most üzent. Viszont, szerintem a hétvégén is el-jön, úgyhogy megnézheted majd – mosolyogtam rá.
Robin mellett én is egészen nyugodt tudtam lenni. Még a trágár beszédem is elhagytam, mert tudtam, hogy nem szere-ti. Azonban a bárban a legkevésbé sem fogtam vissza ma-gam, talán Robin ezért nem szeretett odajönni. Egyrészt gyakran féltékenykedett, másrészt pedig mindig azt mondta, ott egészen más vagyok, és néha fél attól a Benjamintól. Való-jában pedig szerintem ott lehettem önmagam, és egyáltalán nem viselkedtem agresszíven, csak azzal, aki megérdemelte. Egy ilyen helyen gyakoriak a balhék, és kell a határozott fel-lépés. Na, nem mintha egy izompacsirta lettem volna, de rendszeresen sportoltam.
A kanapén elhelyezkedő fiúmra pillantottam. Már kör-bepakolta magát a jegyzeteivel.
– Zavar, ha meccset nézek közben?
Megrázta szőke fürtjeit.
– Nem, csak ne legyen túl hangos.
Egy ideig a tévét bámultam, vagy épp Robint. Elmélyül-ten olvasott, és időnként a szája is mozgott, ahogy magában felmondta az anyagot. Aranyos volt, mikor a ceruzáját rág-csálta. Nem is értettem, hogyan futhattam össze egy ilyen an-gyallal olyan helyen, mint a Neon. Igaz, nem egy lepukkant klub, de a törzsvendégek zömét a vagány, belevaló srácok tették ki, nem az ilyen kis szerény bogárkák, mint Robin is.
Észrevette, hogy nézem. Szép, szürke szeme felcsillant. Szája édes mosolyra húzódott, és máris az ölembe csusszant, hogy csókot lopjon tőlem.
– Miért néztél? – A hajamat simogatta.
– Talán tilos? – Kezeimet a fenekére helyeztem, hogy fel-jebb húzzam.
– Nem tilos, de olyan fura volt a tekinteted.
– Csak gyönyörködtem – árultam el neki az igazat. Tud-tam, hogy ezzel leveszem a lábáról.
Robin csípője máris mozdult, én pedig felmordultam az erotikus mozdulatra.
– Azt hittem, tanulnod kell. – Szorosabban markoltam a fenekébe.
A melegítőn keresztül könnyen megérezhette az izgalmi állapotom.
– Ennyi még belefér. – Lekúszott a lábam közé, hogy ki-szabadítsa a merevedésem az anyag fogságából.
Mielőtt a szájába vett volna, még megjutalmazott egy huncut pillantással, én pedig behunytam a szemem, és átad-tam magam az újbóli élvezeteknek.
Bevallom, szerettem ezt a nyugalmat. Éjszakánként pö-rögtem eleget, ezért jólesett a csend, és a kényeztető kedves-ség Robintól. Néha ugyan megfordult a fejemben, hogy azért elégít ki ilyen gyakran, nehogy kedvet kapjak máshoz, de mindannyiszor elhessegettem ezt a gondolatot. Valószínűleg szeret engem, azért csinálta, és ilyenkor még viszonzást sem várt cserébe. Önzetlen kis bolond.
– Nem baj, ha lemegyek kicsit edzeni? – kérdeztem nagy-jából egy óra múlva, amikor végképp meguntam a semmitte-vést.
A ház alagsorában nemrég nyílt egy edzőterem, amit ak-kor használtam, ha nem volt kedvem a futáshoz, vagy épp nem mentünk a haverokkal focizni. Valójában alig jutott időm a két utóbbi dologra, mióta megnőtt a forgalom a Neonban.
– Menj csak! Készítsek valami vacsorát, mielőtt indulsz? – Robin letette a jegyzeteit.
– Ne fáradj vele, majd megállok valahol. Vagy akár in-dulhatunk korábban, és mielőtt hazaviszlek, beülhetünk egy étterembe – javasoltam, miközben már a cipőmet húztam magamra.
– Remek lenne! – vigyorgott rám, és nyújtózott egy na-gyot.
– Lehet, nem ártana, ha időnként te is lejönnél velem, olyan kis vékony vagy, és túl sokat görnyedsz a könyveid fö-lött.
– Azt hittem, szereted, ha okos vagyok – ütötte el Robin egy tréfával a dolgot.
Csak legyintettem, és már szaladtam is le. Jól megdolgoz-tattam az izmaimat, majd egy újabb gyors otthoni zuhany után fekete farmerbe és ujjatlan, szintén fekete pólóba búj-tam. Addig Robin is összeszedte a cuccait, így hétkor már a kocsimban ültünk.
Nem akartam túl elegáns helyre beülni, egyébként sem igazán szerettem a puccos éttermeket, így egy egyszerűbbet választottam, nem messze Robinék házától. Kellemesen meg-vacsoráztunk, majd Robint kitettem otthon. Ő még a szülei-vel lakott, akik tudtak a kapcsolatunkról, és soha nem elle-nezték a találkozóinkat, egyedül azt kötötték ki, hogy amíg a fiuk nem végez az egyetemen, addig ne költözzünk össze. Persze, korai is lett volna erről beszélni, hiszen még csak há-rom hónapja voltunk együtt, így ez szóba sem került közöt-tünk.
Nyolc elmúlt, mire a Neonhoz értem. Zeph már a pultot rendezte, és közben Martint szórakoztatta.
– Üdv, főnök! – fordult felém Zeph, amikor meglátott. Martin is megpördült a bárszéken.
– Hali, Benjamin! Milyen kisimult vagy ma. – Martin azonnal kiszúrta az elégedettséget az arcomon.
Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését.
– Zeph, mondtam már, hogy ne hívj főnöknek, amúgy, sziasztok. – Leültem Martin mellé a pulthoz. – Adsz egy vi-zet?
– Mi az? Ennyire kiszáradtál? Talán Robin túlórázott raj-tad? – poénkodott tovább Martin.
– Úgy is mondhatjuk, de a szomjúságom oka a steak, amit nemrég ettem – kacsintottam a sötétszőke fiúra.
– Hm, irigyellek. Inkább ne beszéljünk kajáról, mert majd' éhen halok.
– Diétázik – kuncogott Zeph.
– Talán beteg vagy, zabagép? – Martin vállára csaptam, és le is húztam a kis flakon vizet, amit Zeph elém tett.
– Nem, de az leszek, ha nem ehetek valamit egy órán be-lül – nyögött fel fájdalmasan.
– Basszus, rendeljek neked valamit? Nem szeretném, ha elmaradna a mai koncerted – viccelődtem.
– Már úton van – árulta el Zeph.
– Micsoda? – néztünk mindketten a kreolbőrű barátomra.
– Rendeltem neked pizzát, mert már untam a siránkozá-sod hallgatni – fintorgott Zeph, és a törlőruhát a vállára csap-ta, amivel eddig a poharakat fényesítette.
– Bűnbe viszel. Hát, milyen barát vagy te? – háborgott Martin, de közben már csillogott a szeme.
– Olyan barát, aki törődik veled – válaszoltam Zeph he-lyett, és elvonultam az irodámba, hogy nyitásig átnézzem a papírjaimat.
Kint pár perc múlva már megnövekedett a hangzavar, valószínűleg a három további emberem is megérkezett. Adam volt a másik pultos Zeph mellett, Jack és Ed pedig a kidobók. Ezenkívül egy beugróst alkalmaztam még, Thomast, ha va-lamelyik fiúnak dolga akadt.
Három éve nyitottam a Neont. Ebbe öltem az összes spó-rolt pénzemet, plusz egy szép kis hitelt is a nyakamba vettem, amit ma már könnyedén törlesztettem, mert a megérzéseim jónak bizonyultak. Nagy forgalmat bonyolítottunk, és a fo-lyamatos fejlesztéseknek köszönhetően, elég nívósra sikerült kialakítani a helyet. A Neon Moon ma már sokkal inkább klubnak volt nevezhető, semmint bárnak, mert egészen kinőt-te magát. Egyedül azt sajnáltam, hogy az épületet bérelnem kellett, de talán egyszer majd megpróbálom megvásárolni. Elsőként túl akartam lenni a hiteltörlesztésen.
Zeph barátom már a kezdetekkor velem tartott, és hiába szerzett ő is diplomát, simán beállt a pultba. A jattal együtt egész jól keresett, így meg sem fordult a fejében, hogy lelép-jen. Nem mellesleg a szép arcának és a feltűnő tetoválásainak köszönhetően rengeteg fiút vonzott, így meglehetősen bőke-zűek voltak vele a vendégek. Adam gyakran panaszkodott is, hogy Zeph több borravalót kap, mint ő.
Martinnal egy véletlen folyamán akadtam össze. Szüli-napi bulira hívtak az egyik klubba, ahol a szőke srác a sarok-ban gitározott. Baromira tetszett a hangja és a dalai, ezért megkérdeztem, nem lenne-e kedve nálam is játszani néha. Azóta, amikor csak tehette, fellépett a bárban, de még utolsó éves lévén, kevés ideje maradt rá. Martin hobbizenésznek számított, pedig iszonyatosan tehetséges, ám hiába győzköd-tük, hogy vegye komolyabban a zenélést, ő a fogorvosi pálya mellett döntött.
Tíz körül mentem ki először, mert még ellenőriztem a készletet, hogy másnap le tudjam adni a rendeléseket A hely már szinte megtelt. A felhozatal most is eléggé vegyesnek tűnt. A velünk egykorú huszonéves srácoktól kezdve, egé-szen a negyvenes korosztályig, mindenki megfordult itt, hogy eltöltsenek egy laza estét. A zene hangosan dübörgött, a ciká-zó fényekben sokan táncoltak a pult előtti téren, de az ülőhe-lyeket is mind elfoglalták.
– Beállok! – kiáltottam Zeph-nek, és már nyúltam is egy tálca után, hogy összeszedjem a poharakat a vendégtérből.
A táncoló vendégek között átlavíroztam az asztalokhoz és a boxokhoz. Két perc alatt telepakoltam a tálcát. A tánctér szélén slisszantam vissza a pulthoz, amikor egy nagy tenyér a fenekemre simult.
– Óvatosan, el ne ejtsd, gyönyörűm! – súgta a fülembe egy mély hang.
– Vedd le rólam a kezed! – szóltam rá úgy, hogy hátra sem néztem. A tálcát letettem a pultra.
– Még el sem kezdődött az éjszaka, és máris milyen mor-cos valaki – nyomult teljesen mögém, és változatlanul a fene-kemen tartotta az egyik kezét. Megcsapta az orromat a kel-lemesen fűszeres illata. Magam mögé nyúltam, elkaptam a kezét, megpördültem, és azzal a lendülettel hátrafeszítettem a karját. Testünk egymáshoz préselődött, rendesen zavart, amiért ilyen magas, és fel kell néznem rá.
Egy meseszép, zöld szempár nézett vissza rám, mely egy csepp rémületet sem tükrözött. Helyette játékos pimaszság csillogott a tekintetében. Lassan megnyalta a szépen ívelt, pi-ros ajkait, és rám mosolygott.
– Hm, úgy tűnik már nem működnek tökéletesen a ra-darjaim. – Oldalra biccentette a fejét, hosszú, rakoncátlan tin-csei meglibbentek a vállán.
– Akkor csak gyakorolj tovább! – Elengedtem a karját, és elléptem előle.
**************************************************
A magyar könyvek elkötelezett kiadója 
