Gyere haza tegnap!

...Iván a fogát csikorgatta idegességében, amíg a kevlár cső belsejében, a kap-szula első ülésén várt. Amikor magára maradt, a lezser külső, mint rossz kabát szakadt le róla. Bár már nem vágyta a halált, mint annak idején, Rézi elvesztésekor, mégsem attól félt. A testi kínoktól tartott ugyan, de félelme két másik forrásból táplálkozott. Félt a program csúfos kudarcától, és attól, hogy az időugrások egy számukra addig ismeretlen mentális károsodással járhat-nak, ami kihat a későbbi képességeire. Mint a Curie házaspárra a radioakti-vitás.
Ha nem tér vissza, gondolta, Blanka végre felhagy az utána való koslatás-sal. Ettől a lehetőségtől elszomorodott. Szegény lány! Megint milyen undok volt vele. Még nem késő bocsánatot kérnie.
‒ Blanka! ‒ szólt bele a mikrofonba, de a hangja nem érte el a nőt.
Az ugró körüli pályán a részecskék fénysebességre gyorsultak, az időkapu megnyílt, a kapcsolat az ugró és a bázis személyzete között megszakadt.
Iván nyomást érzett az egész testében, leginkább az agya és a gyomra tilta-kozott az erőhatás ellen. A szeme lüktetett, a teste felhevült, úgy érezte, negyven fokos láz kínozza. Amikor már attól tartott, hogy telehányja az utasteret, a műszerfal helyére szerelt kijelző zöld fény felvillanásával jelezte a sikeres landolást, az ajtózár halkan kiengedett, és egy idegesítően vidám géphang közölte az aktuális utazóval, hogy elhagyhatja a fedélzetet.
Iván kivágta az ajtót, lekapta fejéről a sisakot, és az ugró mellé ürítette a gyomra teljes tartalmát. Addig öklendezett, ameddig az epéjét is kihányta, akkor megkönnyebbült, a rosszulléte alábbhagyott. Elnehezült lábbal lépett ki az építési területre.
‒ Patrik, te kis patkány! ‒ szidta hangosan a fiút. ‒ Azt mondtad, enyhe rosszullét.
Kirázta a fejéből a kábulatot. Kóválygó léptekkel indult a palánk felé, vagy-is arra, amerre a palánkot sejtette, mert a látása elhomályosult. Két lépés után morgó hang állította meg. Egy kutya képe úszott előtte a hullámzó ta-lajon. Fél kézzel megdörzsölte a szemöldökét, a másikban a sisakot szoron-gatta. Jobban megnézve az állatot egy dobermannra ismert.
Hát ez meg hogy a fenébe került ide, villant át az agyán. Ha ez egy őrku-tya, akkor vagyonőr is tartozik hozzá, aki, ha a kutyája után jön, kiszúrja az ugrót. Ezt mindenképpen el akarta kerülni. Sarkon fordult és futásnak eredt. Keresztülszáguldott a gondozatlan, bokrokkal és cserjékkel benőtt sá-von az építkezés felé. A dobermannt végig a nyomában érezte. Várta, hogy felugorjon a hátára, maga alá rántsa, és a karját marcangolja. Elérte az első kifejlett fát, elkapta az alsó ágát, felhúzta magát, és olyan magasra kapasz-kodott, amennyire csak tudott. A karján a sisakkal, egy vastag ágat átölelve, zihálva nézett farkasszemet a kutyával.
‒ Te nem voltál rajta a felvételeken, az biztos ‒ fújtatott.
A kutya csaholva ült a fa tövében, aztán megunta a felesleges felhajtást és kényelmesen leheveredett. Iván felbátorodott, lejjebb ereszkedett, mire a do-bermann felült, és Iván meg mert volna esküdni arra, hogy kajánul vigyorog. Jobbnak látta visszamászni.
Már sötétedett, mégsem kereste senki a kutyát. Iván agya sebesen járt, de nem jutott eszébe mentő ötlet. Az órák teltek. A rosszullét és az ijedtség ki-merítette Ivánt, az időtlen várakozás közben elszenderedett a fa koronájá-ban. Dallamtalan fütyörészésre riadt. Kilesett a levelek között és meglátta a biztonsági őr elmosódó alakját, amint a kutya felé közelít.
‒ Mi az, Porsah? ‒ rikkantott vidáman a dobermannak. ‒ Megint macská-val szórakozol?
A kutya felpattant, az emberhez ügetett, majd visszaszaladt a fa alá, ame-lyen Iván moccanás nélkül várakozott. Mély hangon vakkantott utasításra várva. Az őr a lámpája fényével a fáig vezető utat pásztázta. A térdmagassá-gon túlnövő gyomban nem akaródzott a kutyája után menni.
‒ Gyere, Porsah! ‒ hívta a dobermannt. ‒ Hagyd azt a macskát! Majd elka-pod holnap, ha olyan ostoba, hogy visszajöjjön.
Porsah szófogadóan az őrhöz szaladt, és a farkát csóválva követte őt, amíg csak el nem tűntek Iván szeme elől.
‒ Remélem, most már hazamehetek! ‒ szentségelt Iván. Százig számolt, az-tán leereszkedett a fáról. Óvatos léptekkel settenkedett vissza az ugróhoz, ügyelt, nehogy zajt csapjon. Nagy igyekezetében megcsúszott a saját hánya-dékában. Karját a magasba kapva próbálta megőrizni az egyensúlyát, siker-telenül, ráadásul az ugróban sem tudott megkapaszkodni. Hanyatt vágódott, egyenesen a saját váladékába, földet éréskor pedig beverte a tarkóját.
‒ Ezt nem hiszem el! ‒ nyögte. Felállt és körülnézett, hogy mivel pucolhat-ná le magát, de nem talált semmit. Benyúlt az ugróba, és egy literes vizes palackot vett ki az utastérből. Ahogy lecsavarta a kupakot és megérezte a víz illatát, elemi erővel tört rá a szomjúság. A szájához emelte a palackot és mi-kor elvette onnan, meglepve látta, hogy több mint félig kiitta a vizet belőle. A maradékkal leöblítette a talpát, ami tisztának tetszett ugyan, de a rossz sza-ga megmaradt. A hátával nem vacakolt, sürgette az idő. Fejébe nyomta a si-sakot, beült az első ülésre, és folyamatos káromkodás mellett beindította a visszatérő-hajtóművet.

Blanka és Szami szótlanul ültek egymás mellett. Nem volt mit mondaniuk, jól tudták, mire gondol a másik. Blanka erőt merített a férfi jelenlétéből, és a nő is enyhített valamelyest az orvos idegességén.
‒ Azt mondta, előfordulhat csúszás ‒ kapaszkodott Iván utolsó szavaiba Blanka.
Szami némán megszorította a nő kezét, mert nem akarta jobban elkeserí-teni, de hiú ábrándokba sem ringatta volna.
Frici számítógépe súrlódó hanggal jelezte az időgép működésbe lépését. Normál beszélgetés mellett nem lehetett hallani, de a mostani csendben puskaropogásként hatott rájuk. Blanka összerezzent, idegesen Szamira mo-solygott, aki felpattant ültéből és Frici képernyőjéhez ugrott. Akkor már Blanka is talpon volt, magához vette a fülhallgatót és a plexi fülkébe rohant.
A konzolok gyors iramban frissítették az adatokat. A kapillárisok vákuu-mában elstartoltak a leptonok, a sebességüket mutató számsor változását szemmel követni sem lehetett. A számok sötét narancssárgára, majd lilára változtak, ahogy a keringő részecskék elérték és egy rövid időre megőrizték a fény sebességét.
‒ Utazó érkezett ‒ közölte a géphang.
Szami nem várta meg Blanka utasítását, berontott a toronyszobába.
‒ Iván! ‒ szólt a mikrofonba Blanka. Stabil kapcsolat esetén a kapszulában ülő utasnak vennie kell az adást, de válasz nem érkezett. ‒ Iván! ‒ kiáltotta újra Blanka. Kilépett a parancsnoki fülkéből. Riadt szemmel Szamira nézett és megrázta a fejét. ‒ Iván! ‒ kiáltotta utoljára, sírva.
Startra készen várták a kevlár torony rámpájának lenyílását. Amikor végre szabaddá vált előttük az út, fej fej mellett rohantak a cső belsejébe.
‒ Blanka! ‒ Iván elhaló hangját hallva a nő elkapta Szami karját futás köz-ben.
‒ Él ‒ sírta, miközben a fülhallgatóra mutatott. ‒ Itt vagyunk ‒ szólt Iván-hoz. Letörölte a könnyeit, nem akarta, hogy Iván meglássa őket.
‒ Az a szemét kis strici Patrik is ott van? ‒ Bár a visszaút kevésbé terhelte meg a szervezetét, Iván mosogatórongynak érezte magát. Mire a fogadóbi-zottság az ugró mellé ért, ő már féloldalasan ült benne, lába a cső padlóza-tán pihent. Ahogy meglátta a két közeledő alakot, az utastérbe dobta a si-sakját és arcán győztes kifejezéssel megpróbált talpra állni. Szami mellé ug-rott, egy ölelésnek álcázott mozdulattal felnyalábolta.
‒ De jó téged újra látni ‒ lapogatta meg a hátát.
Blankában feloldódott a harag. Sietősen ölelte át Ivánt, alig várta, hogy érezze a férfi érintését, beszívhassa testének páráját.
‒ Mi ez a szag? ‒ fintorodott el.
‒ Elcsúsztam a hányadékomon ‒ motyogta Iván.
Blanka és Szami egyszerre hajoltak előre, hogy bekukkantsanak az ugró-ba.
‒ Ez már az ő ülése ‒ mondta Blanka az orvosnak, aki felnézett Ivánra.
‒ Nyugtass meg, hogy odaát is hagytál belőle! ‒ vigyorodott el.
‒ Jól van. Majd kitakarítom ‒ dörmögte Iván, aztán Patrikra gondolva hoz-zátette: ‒ Megnyúzom azt a patkányt, ha a kezem közé kerül.
‒ Nem segített a rágó? ‒ évődött tovább az orvos, aztán komolyra fordította a szót. ‒ Az eszméletedet végig megőrizted?
‒ Meg. De ez távol állt az enyhe émelygéstől.
‒ Legalább megtudtuk, hogy hányós vagy ‒ viccelődött Blanka. ‒ Így min-dig elöl ülhetsz a buszon. Amúgy szerinted enyhe rosszullét miatt miért ajánlotta volna a bukót? ‒ mutatott rá végül. ‒ Mesélj! Hogy ment?
‒ Ha mindenki itt lesz, elmondom.
‒ Helyes! Csapott a combjára Szami. ‒ Zuhanyozz le, aztán megvizsgállak.
‒ Csak a ruhám lett…
‒ Zuhanyozz! ‒ törte le Iván tiltakozását az orvos.
Blanka túláradó örömében egyfolytában vigyorgott, mint egy vadalma.
‒ Menj! Addig én értesítem a többieket ‒ mondta. Lábujjra emelkedett és arcon csókolta Ivánt.

**************************************************...