Háromszéki költők antológiája

 Kifejez, megörökít, leleplez, megjósol, összeköt, bemutat…: és még mennyi mindent tud a vers! A poétaság ugyan nem a határokról szól (beleértve a mindenkori közigazgatási határokat is), hanem a nyelv, a képzelet, a közlésvágy határtalanságáról, de a 16–17. században megyeként, a 19. században Háromszék vármegyeként egyesített, egykori Sepsi-, Orbai-, Kézdi- és Miklósvárszék a köznyelvben ma is identitásjelölő. Legalábbis azoknak, akiknek élményvilága kapcsolatos a hellyel és lakóival. Az identitáshoz történetek, kifejezésmódok, tájak, szokások tartoznak, és erősen, letagadhatatlanul a születési hely is. Poeta non fit, sed nascitur – akár elfogadjuk a közmondás igazságát, akár nem, aki itt született, bizonyára bekerülhet egy ’háromszéki költők’ műveit tartalmazó antológiába. De az is, aki élete hosszabb-rövidebb idejét itt töltötte; és máris felvetődik a területhez kapcsolódás részlegessége, érzelmi eleme, az egyén és a hely, de még inkább az egyén és emberi környezet viszonya. A művek és a szerzők sora bizonyára bővíthető, és a kötetben helyet kapó versek egymás környezetében most új életre kelhetnek, jelezhetnek tematikus irányokat, de változatosságukban a háromszékiség nem kizárólagos összetevő. Benedek Elek Budapestről települt haza Kisbaconba, a Siménfalván született Farkas Árpád Sepsiszentgyörgy emblémája is lehetne, de hogy ne volna háromszéki is Szabó Dávid, aki élete minden állomáshelyén neve mellé rendelte azt, hogy Baróti/a baróti? Vagy a Dabasra települt Kapui Ágota? Aranka György, akit környezete zágoni, ifjabbként tartott számon? Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Barót, Nagyajta, Kisbacon, Kovászna… Hogy kik vagyunk, és hányféle csoporthoz, helyhez kötődünk érzelmileg-intellektuálisan, személyiségünk lényeges összetevője. Jó, ha ez kifejezésre is jut. (Egyed Emese)