Az enyém

Azt hiszed, hogy észreveszed, pedig mindketten tudjuk: meg sem látod addig, amíg meg nem villan a fehér bot a kezébe. Na jó, ne legyek ennyire szigorú, hiszen te azért nyitott szemmel jársz, s lehet, hogy körülöttedmindenki.
 Én hős vagyok(?), én tényleg csak akkor láttam meg őket, ha már majdnem hasraestem a maguk előtt jobbra-balra ingázó botjukba. Na akkor is félve kérdeztem meg: Segíthetek?
Aztán ahogy felfedeztem magamon a megvalósuló és  elég bizarr, sötétségbe belevesző  jövőmet, már egyre többen tűntek fel és egyre bátrabban kaptam el a karjukat. Talán még kiáltottam is, pedig nem a fülükkel volt  a baj, hanem a szemeikkel...
S ide megérkezett még egy nagy „ajándék”  mellém: meglassultak, majd leálltak a veséim is.
Ja az meg már csak hab a tortán, hogy a cukorbetegség azon kívül, hogy még nem esett le a lábam, minden szövődményét is beleépítette a testembe.
Hosszú idő telt el, amíg az történt ami.   Aztánez   olyan hamar lezajlott, hogy felfogni sem volt időm. 
Hogy miért dugtam mégis a fejem a homokba? Nem tudom. De a múlton nem rágódom, a jelen és a jövőaz, ami mozgat... 
Vakság, dialízis, s a kaszás, aki megállás nélkül kopogtatott az ajtómon, az ablakomon, akkor  is, ha nappal volt és akkor is, amikor álmodtam.
Mi zajlott le bennem? Mit éreztem akkor, alatta és utánna? Mi adott erőt? Nekem milyen volt, mi minden járt a fejemben? 
Nekem így és ezek,  ebből a szemszögből és nem biztos, hogy ez volt a jobb, vagy a rosszabb.  De minden igaz, a döntések, a megválasztott utak, a kérdésekre a válaszok, a kialakított világ, vagy maga a választott sors. 
Minden az enyém...